„I love you as I loved you, when you were sweet, when you were sweet sixteen…” Mary és Patricia fakadnak dalra mellettem. Két termetes ír asszonyság, akikkel közös kórterembe kerültem egy munkahelyi baleset következményeként. Mindkettőnek eltört a lába, és ezenkívül még sok egészségügyi problémával küzdenek, de több életkedv buzog bennük, mint sok húszévesben, pedig Mary 67 múlt, Patricia meg 73.

A két mama csupa kedvesség az írekre jellemző túlzó jelzőhasználattal. Minden lovely, gorgeous és beautiful, az összes ápoló handsome, a nővérkék meg Charlie angyalai. Egy sötét lyuk a kórtermünk pár évtizedes berendezéssel és ócska linóleummal, de ők még ebben is találnak dicsérnivalót, például az ablakra felaggatott papírfüggöny halványkék színe tökéletesen passzol az ágy körül elhúzható sötétkék papírfüggönnyel. Amikor Mary egyik látogatója, szintén idős ír hölgy, úgy lépett be az ajtón, hogy “What a lovely ward!”, hangosan felnevettem, de ők csak lelkesen bólogattak. Esküszöm, ez a kórterem minden csak nem lovely, még akkor sem, amikor nagy ritkán betéved az ablakon egy kósza napsugár, de végülis nem ugyanazt a gyógyszert kapjuk. Természetesen a sok lovely, Jesus és God között simán elfér néhány f*cking minden mondatban, ahogy az egy valamire való ír diskurzusban lenni szokott, főleg ha mozdulni kell, mert az most egyikőjüknek sem megy.

Patricia egyedül nem tud kikelni az ágyból, kicsit süket, de imád énekelni, egyébként nem is csinálja rosszul. Olyan az agya, mint egy wurlitzer telenyomva ősrégi slágerekkel, és amikor énekel, megfiatalodik, megszépül. Ha Mary is emlékszik a szövegre, ő is dalra fakad, mert odavan a karaokiért. Mary alapvetően partner minden mókában, például Patricia kérésére mosolygó arcocskákat rajzol Patricia két nagylábujjára, közben persze dőlnek a nevetéstől.

Reggelente ahogy Marynek nyílik a szeme, úgy nyílik a szája is. Egész nap dumál, főleg Patriciahoz, akkor is, ha az ágyszomszédja kicsit elszunyókál, de gyakorlatilag mindenkihez van egy szava, aki megfordul a kórteremben nemre, korra, nemzetiségre való tekintet nélkül. Aki ide belép, minden gyerek gyönyörű, mindenkinek csinos a ruhája, klassz a frizurája vagy szép a szeme. Olyan nincs, hogy valaki bók nélkül maradjon. A mamák általában megkérdezik, honnan való az illető, és még ha soha nem is jártak ott, a hely garantáltan minimum lovely. Ha közös ismerősre akadnak, az külön nagy öröm, beindul a sztorizgatás, újabb ok a nevetésre, közben pedig lehet falatozni. Örömmel várnak minden étkezést, mert szeretnek jókat enni függetlenül attól, hogy mindkettőjüket rendszeresen hashajtózzák. Két étkezés között egy kis tea és keksz mindig jöhet, Patricia ezt általában megtoldja még más egyébbel, mert nagyon szeret nassolni. Marynek vigyázni kell, cukorbeteg, de azért teljesen ő sem marad ki a jóból.

Amikor az orvos rossz hírt hoz, elkenődöm. Mary azonnal “pattan”, vagyis padlógázzal repeszt felém a járókeretével, hogy beszélgessünk, mert a beszélgetés mindig segít, és beszélgetni amúgy is jó. Vicces történeteket mesélnek a férfiakról, – miről másról –, konkrétan a férjeikről és Bobról, egy összeaszott kis öregemberről, aki pár napig az ágyszomszédunk volt, mert nem tudták máshova tenni a kórházban. A nénik elérik, hogy bár magam alatt vagyok, mégis nevetek.

„Sometimes it’s hard to be a woman giving all your love to just one man…” Patricia nótát vált. Nem bánom. A mellettük lévő néni csupa jaj és nyöszörgés, mint aki halni készül. Akkor már inkább szóljon Tammy Wynette örök klasszikusa 1969-ből.


Comments

Amit szeretek az írekben — No Comments

Leave a Reply