Azon kevesek közé tartozom, akik szeretnek buszozni. Autóban is jobban preferálom az anyósülést, pedig állítólag az a legveszélyesebb hely benne, de én szeretem, hogy nem kell foglalkoznom a forgalommal, bámulhatom a tájat és ezeket az út menti installációkat, amelyekből Írországban van bőven.

Némelyik műalkotás egyértelmű, hogy mit ábrázol, ló vagy bika, de akad olyan is, nem kevés, melynek láttán egyetlen szép magyar szó jut eszembe: “izé”. Legalábbis egy nekifutásra nem sikerül beazonosítanom, hogy mi az anyám tyúkja az. Jót szoktam derülni rajtuk. “Majd” listámon szerepel, hogy egyszer majd lefotózom az összes ilyen izét, és készítek belőlük egy albumot, mert csak.

A busszal – azon kívül, hogy sose tudom, mikor jön – semmi gondom. Mostanában rendszeresen busszal járok fizioterápiára a szomszéd településre, ami autóval nagyjából 25 perc. Mindig egy egész órát hagyok a buszozásra, hogy annyi idő alatt csak átérek. Őszintén szólva, nem mindig sikerül. Vicces ám, amikor az embernek mankóval kell sprintelnie a buszmegállótól a kórházig, ami gyalog kb. 10 perc. Fizioterápián hivatalosan az a szabály, hogy ha 15 percet késel, buktad az időpontodat. Nekem eddig még mindig sikerült időben bevetődnöm, de volt már olyan is, hogy 20 perccel korábban érkeztem, vagyis eltalálnom, hogy mikor jön a busz, annyi esélyem van, mint a lottó nyerőszámait megtippelni.

(Ezt a “bespirálozódott” busz szélvédőt ma fotóztam. A képen nem látszik, de még a sofőr előtt is meg volt repedve hosszanti irányban végig. Általában rendezett buszon szoktam utazni, de ez ma így sikerült.)


Comments

A buszon — No Comments

Leave a Reply