Átestem egy kisműtéten, egy olyan “otthon kínlódós” fajtán, ami azt jelenti, hogy a beteg már a műtét napján hazamehet. Preferáltam is, hogy a saját ágyamban szenvedhetek, de pár nappal később majdnem átestem egy küszöbön. A majdnem azt jelenti, hogy nem a hátsómon landoltam, de így is megéreztem a varratom összes öltését. Amikor pedig szemrevételeztem a sebemet, azt vettem észre, hogy nem olyan, mint volt, ráadásul zöld váladék jön belőle. Nagyszerű, és akkor most döntsem el magam, hogy rendben van-e ez így, vagy sem. Nem tudtam eldönteni. Gondoltam, a doki ért hozzá, majd ő eldönti. Este kilenckor megjelentem a sürgősségin. Azonnal levettem, hogy kicsit sokan vagyunk, de ez végülis normális, és ekkor elkövetem egy nagy hibát…, maradtam.

Kereken tizenegy óra múlva találkoztam legközelebb orvossal. A várakozás minden stádiumát átéltem. Az első két-három óra könnyen elrepült. Ez az a szakasz, amikor a beteg úgy érzi, jobban van, sőt, nem is kell neki orvos, de ha már ennyit várt, vérét adta, és lepisilte a saját kezét, amikor megpróbált belecélozni a fiolába, csak kibírja a többit is, vagyis marad.

Az ötödik-hatodik órában a beteg állapota rohamos romlásnak indul, és most már ott is fáj neki, ahol eddig nem fájt. Jógagyakorlatba illő pózokba hajtogatja magát a kényelmetlen kórházi ülésen, és zavarni kezdi, hogy lába van, kettő, és a mind a kettőt el kell raknia valahova. Ráadásul keze is van, abból is kettő, ami bonyolítja a helyzetet, nem beszélve sajgó fenekéről, ami mint valami Kisén, egyfolytában beszól neki, mert egyik pozícióval sincs kibékülve. A beteg most már csak azért is kitart, mert az adott körülmények között pláne szüksége van egy orvosra.

A várakozás hetedik-nyolcadik órájában hatalmas meglepetés éri a beteget, mert olyan dühöt érez, amit talán soha azelőtt. Alig bírja visszafogni magát, hogy agyon ne rúgja az italautomatát, amiből már a negyedik kávéját veszi. Mindenféle összeesküvés-elméleteket gyárt a többi zaklatott pácienssel, hogy lehet, nincs is odabent orvos, vagy lefeküdt aludni, mivel órák óta nem hívtak be senkit, és vajon hány bejárata van ennek a helyiségnek, mert ha van másik, azt is szemmel kéne ám tartania valakinek, nehogy meglógjon a doki, már ha egyáltalán bent van.

A kilencedik-tizedik órában a beteg a könnyeivel küzd, megnémul, és kerüli a szemkontaktust. Igyekszik arra fókuszálni, hogy ő mégis egy felnőtt, aki képes kezelni egy ilyen szituációt, de nehéz elhallgattatnia a fejében a hangot, hogy de jó volna gyermek módjára toporzékolni egyet. Ekkor az orvos végre őt szólítja. A beteg örülni is elfelejt, fogalma sincs már, hogy mit érez, de szerencsére a lábai megtalálják a kezelőbe vezető utat.

Ezt én mind végigzongoráztam. Az orvos először nagyon udvariasan a hogylétem felől érdeklődött, ahogy a többi páciensnél is tette: “Sajnálom,hogy ennyit kellett várnia! Hogy érzi magát? ” Az ír betegek erre úgy reagáltak, hogy megnyugtatták, semmi baj, csak kicsit lehűlt a levegő így estére, vagyis hajnalra, akarom mondani reggelre, és már át is tértek az időjárás kimeríthetetlen témakörére. De én nem vagyok ír. Az a gyanúm, én bunkó vagyok, mert egész egyszerűen válaszra sem méltattam ezt a kérdést. Nem tudtam rávenni magam a jópofizásra, amit szerencsére az orvos azonnal tudomásul vett, és nem firtatta tovább sem a lelkiállapotomat, sem a kinti hőmérsékletet.

A végére csak annyit tennék hozzá, hogy bárki, aki “egészségügyi céllal” útra kell, mindenképp vigyen magával egy kis túlélő csomagot, vagyis meleg ruhát, hideg élelmet, vizet és aprópénzt az automatához. Én az aprót leszámítva nem voltam felszerelkezve ezekkel, mivel meg sem fordult a fejemben, hogy a napnyugta után a napfelkeltét is a váró ablakából fogom megtekinteni, sőt, még azt is, ahogy a reggeli köd eltűnik a napsütésben, miközben a takarító frissen-vidáman arra bíztat, emeljem fel a lábam, mert fel akar mosni alattam.

Comments are closed.