Emberünk, anyus és a gyermek Dublinba mennek. A gyermek szeretné kipróbálni az emeletes buszt, ezért az autó otthon marad. Még nem utaztak soha busszal Írországban, de az már feltűnt emberünknek, hogy a megállókban nincs kint a menetrend, csak a busztársaság logója jelzi, hogy a busz hol áll meg.
A neten levadásszák az indulási időpontokat, és a megállóban pontosan ott is vannak. Ők igen, meg jó néhány ember, de a busz nem. Majd csak negyven perc múlva. Addigra a gyermek már lila a hisztitől, anyus is pirosat lát a dühtől, emberünk meg attól, hogy körülöttük mindenki halál nyugodt. Sőt, őket bámulják, mint majmot a cirkuszban, mivel teljesen megszokott, hogy a busz késik, türelmetlenkedésük abszolút rendbontónak számít.
Sétálnak egy nagyot Dublinban, elvegyülnek a tömegben. Anyus egyfolytában kattog a fényképezőgéppel. Rosszabb, mint egy kínai turista. Fotó a hídon, és fotó, mert átértek a hídon. Jaj, de jó! Riszál anyus az utcazenészeket hallva, emberünk is érzi a ritmust, karján a vigyorgó gyermekkel dzsiggel. De a gyermeken kitör újra a buszmizéria, a nyitott tetejű emeletes városnéző buszra fáj a foga. Egyszer élünk! Legyint emberünk, s újra buszra szállnak. A sofőr vígkedvű csodabogár, aki miközben folyamatosan dumál a mikrofonba, olyan helyekre is beteszi a buszt, ahová első ránézésre egy személygépkocsi is alig fér be. Élvezik az utat, süt rájuk a nap, s olykor összekócolja őket egy-egy fa lombja. A sofőr bocsánatot kér, merthogy megint templom következik. Gyakorlatilag minden második utcasarkon van egy templom. Az egyik előtt egy hajléktalan forma párocska erősen ittas állapotban összegabalyodva szereti egymást, mire a sofőr rájuk dörren. Ebéd előtt, gyerekek?! A busz felnevet, még a nyugdíjas klub is kuncog, akik anyusék mögött ülnek. Kanyarodnak erre, arra, s lassan a sok látnivaló összefolyik. A Guinness Sörgyár következik, ahol gyakorlatilag a busz félig ki is ürül. A leszállók között vannak a nyugdíjas klub tagjai is. A sok papa, mama fürgén szedi a lábait, hogy mihamarabb a gyárba jusson. Nem hiába, az isteni nedű nemzeti kincs! Mire vége a túrának, a gyermek hulla fáradt. Megebédelnek, s mikor minden vér a gyomra felé áramlik, emberünk is elpilled. Elég volt mára, menjünk haza!
Megkeresik azt az utcát, ahol reggel leszálltak a buszról. Várnak. Elvileg a busznak mostanság kéne érkeznie, de ők már húsz perce téblábolnak a megállóban. Busznak híre hamva sincsen, viszont emberünknek vizelnie kell. A sarkon lát egy gyorséttermet. Ha menni kell, hát menni kell. Ha közben megjön a busz, tartsátok fel! Beszéli meg anyussal, s rohan. Az étteremben rendelnie kell, mivel a mosdót csak a vásárlók használhatják. Emberünk, miközben sorban áll a pénztárnál, az embertelen rendszer felett kesereg, ahol még egy rendes vécés nénire se telik. Kávét kér elvitelre. Meg van a kód! Bepötyögi a számkombinációt az automatába, s mint tolvaj a széfbe, ront be a vécébe. A kincs, ami odabent várja, pénzben ki sem fejezhető.
Emberünk immár könnyebb hólyaggal siet vissza a családjához, kifelé jövet azonban megbotlik, s elterül a dublini utcakövön, hogy a fájdalomtól csillagot hány a szeme. Miközben feltápászkodik, jó magyarhoz illően szaftosat káromkodik, s mivel azt hiszi, úgy sem érti körülötte senki, hogy mit mond, hát nem tartóztatja magát, s megtoldja még néhány cifra frázissal. Mondja, csak mondja! Biztatja nevetve egy öregember, aki szemlátomást éveket fiatalodik a magyar szitok hallatán. Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára egy tisztességes magyar káromkodást, magyarázza. Emberünk pironkodik kicsit, szóba elegyednek. Kiderül, az öreg ’56-ban disszidált, és azóta itt él a smaragd szigeten. Úgy szívja magába a magyar átkot, mint csecsemő az anyatejet. Emberünk elmeséli, hogy ő még viszonylag új itt. Kérdi, van-e valami jó tanácsa az öregnek. Ám az öreg a fejét rázza, kiköp egyet. Tanácsot ő nem ad, járja csak emberünk a maga útját, amit kell, azt úgyis meg fogja tapasztalni. Annyit azért hozzá tesz, az utcában lentebb van egy kocsma, ő épp onnan jön, szerinte az jobb hely, mint ez a gyorsétterem. Nyugodt lélekkel ajánlja emberünknek, legközelebb, ha teheti, inkább oda menjen. Kezet ráznak, s emberünk tovább siet, maga sem érti, miért, kicsit könnyebb szívvel, könnyebb léptekkel.
Anyust és a gyermeket változatlan állapotban a megállóban találja. Nem késted le a buszt, nyugtatja meg anyus. Tovább várnak. A gyermek, fáradt bagoly, hatalmasakat pislog. Eltelik újabb húsz perc. A busz sehol, viszont rajtuk kívül már senki nem is vár rá, ami gyanús. Emberünk leszólít egy szórólapos fickót, hogy tudnának haza jutni. Visszafelé nem áll itt meg a busz, hadarja a fickó. Bár nem vörös, le sem tagadhatná, hogy ír, mert minden szavához lelkesen gesztikulál, lengeti a kezét, anyus egy picit hátrébb is lép, hogy elkerülje a testi kontaktust. A fickó útbaigazítja őket. De siessenek, kiált még utánuk, mert a busz épp most indul. Emberünk ölbe kapja a félálomban lévő gyermeket, anyus megragad táskát, szatyrot, futnak, ahogy bírnak. A fickó igazat mondott, a busz már zárná az ajtaját, amikor emberünk, anyus és a gyermek felkérezkednek. Így kell majdnem lekésni egy buszt, amire az ember közel egy órát vár. Lihegi emberünk, de a gyermek már nem hallja, futás közben simán elaludt.

Comments are closed.