K fia tízéves, a helyi fociklubban játszik. Emberünk, anyus és a gyermek elmennek az egyik meccsére. Egyrészt szurkolni, másrészt tájékozódni, mert a gyermek is szeretne majd focizni.
A meccs szombaton van T-ben. K-t SMS-ben így tájékoztatta az edző, aki szereti a rövidítéseket. Ennek következménye, hogy elfelejtette leírni, hogy T a fociklub neve, és nem a városé. Ez leesik K-nak is, miután hiába keres ilyen nevű ír települést a térképen. E tanulságos kitérő után sikerül a beazonosítás, lehet indulni. A GPS határozottan mutatja az utat, amin K és emberünk is csodálkozik, hiszen a legtöbb sportpályának ugyanúgy nincs pontos címe Írországban, ahogy sok magánháznak. Az aszfalt hibátlan, de úgy hullámzik alattuk, mint a tenger. Véletlenül sem egyenes, még ott sem, ahol pedig a domborzat nem indokolja az íveket.
Csavarodnak erre-arra, majd kikötnek egy tanya kapuja előtt, s felbőg mellettük egy szamár. A GPS szerint megérkeztek. A címre biztosan, de a pályához semmiképp. Közben a focicsapatból más szülők is besorolnak mögéjük, mert a GPS őket is ide navigálta. Visszafordulnak, megindul a karaván, és közben sasolnak jobbra-balra. Végre feltűnik egy pálya, leparkolnak, de hamar kiderül, mégsem értek célba. Pályának ugyan pálya, de nem foci, hanem gaelic foci. K fia és nagyjából az összes stoplis gyerek hisztigyanús tüneteket kezd produkálni. A szülők továbbkérdezősködnek. A fociklub szemben van Sheamus kocsmájával, állítja az egyik foghíjas ír papa. Maradék foga narancssárga a nikotintól, kezében most is ott füstölög egy szál cigi. Hogy az ördögbe tudja ezt megfizetni? Elmélkedik magában emberünk, mivel a dohányáru cudar drága Írországban, mégis rengetegen szívják. Az utcákon elhajigált csikkekből hegyet lehetne építeni. Valószínűleg a ruhán spórol, találgatja emberünk, mert hogy az ír papa lazán topis. Melegítő alsója bő szára szigorúan a bokája felett három centivel fityeg, és mivel őslakos szigetlakó, aki sose fázik, sörhasán mindössze egy hajdan jobb napokat látott trikó feszül, amelyről már csak a pörköltszaft pecsétje hiányzik.
Mindenki autóba száll. Bolyonganak tovább, mint tétova szerencsejátékos a fogadóirodában. Ott egy kocsma, kiált fel anyus, de a neve nem Sheamus, hanem Kelly’s, ezért folytatják útjukat. A városhatárnál tanácstalanul megállnak, újra kérdezősködnek. Ezúttal egy dupla babakocsit toló kismama segít nekik. Az a típus, aki szerint a legging minden időjárási viszonyok között megfelelő viselet, mint rockeren a bőrdzseki. Kiderül, a helyiek a Kelly’s Pubot emlegetik Sheamus kocsmájaként. És tényleg. A kocsmával szemben a sűrű bozót között keskeny földút csordogál a pályáig. Sőt, egy szavuk sem lehet, mert a cserjés mélyén egy buci nagyságú táblára ki is van írva, mindenki örüljön, mert megérkezett T-be. A sok sasszemű sportrajongónak most nincs ideje felháborodni, a gyerekeket meg kell nyugtatni. Mivel késtek, öt perc bemelegítés után már kezdőrúgás, bár a csapat edzője még nem érkezett meg. Ő is eltévedt, épp a segédedző navigálja telefonon keresztül.
A szülők felsorakoznak a pálya szélén, esernyőt bontanak, mert közben bőven hull rájuk az égi áldás. Írországban a foci kültéri sport, ha esik, ha fúj, ha fagy. Lelkesíti K anyust, aki már most rezeg. A gyerkőcök nem edzenek teremben, pedig a szezon szeptembertől áprilisig tart. Miért, miért, miért nem mennek terembe? Esik kétségbe anyus, és a gyermek után néz, aki a sárban dagonyázva épp erősíti az immunrendszerét. Fogalmam sincs, vonogatja a vállát K. Az a helyzet, hogy a gyerekeknek a hideggel semmi gondjuk, viszont szülőként érdemes beszerezni egy usankát, bundabugyit és eszkimó csizmát, vagy legalább egy kalucsnit, mert ha nem is fagysz meg, sár mindig van. Folytatja K. Ezt nem kell ecsetelnie anyusnak, akinek a nadrágja alá most is köldökig húzott vastag harisnyát vett. Ha tehetné, húzná ő a hónaljáig is, de nem lehet. Múltkor olvasott egy hirdetést a neten, amiben fűthető cicifixet reklámoztak. Akkor jó nagy sületlenségnek gondolta, de most a pálya szélén cidrizve már nem is tűnt akkora hülyeségnek. Az edzéseket személyes indokon túl csak nagyon szélsőséges időjárási körülmények között mondják le – magyaráz tovább K -, például három napja folyamatosan szakad az eső, és a pályán könnyebb úszni, mint futni. De a mi csapatunknál, ha egy órával kezdés előtt kitisztul az ég, simán megtartják az edzést, mivel műfüves pályánk is van.
Anyus már egyáltalán nem biztos benne, hogy a gyermeknek a foci a legjobb választás. Hiszen ez itt extrém téli sport! Fakad ki. Azért annyira nem, finomít emberünk. Bár szó se róla, kicsit más, mint Magyarországon. A bíró közben a sípjába fúj. Már vége a félidőnek? Nem, nem, ebben a korosztályban nem két félidőre osztják a meccset, hanem négy negyedre. Így jobban bírják a srácok szusszal. Fokozatosan szokatják őket a nagyobb megterheléshez. Aranyszabály, hogy a gyerek maradjon gyerek. Élvezze a játékot, és minél kevesebbet görcsöljön. U12 alatt például nem is versenyeztetik egymással a csapatokat, csak barátságos mérkőzéseket játszanak egymással.
Rengeteg a gyerek! Állapítja meg emberünk. Gyakorlatilag a második negyedre mindkét fél részéről egy teljesen új csapat megy fel a pályára. Az biztos! De sok a csapat is. Mivel füves terület akad bőven, bárhol ki tudnak kanyarítani a legelőből egy pályára valót, a szélére meg – ha nincs jobb – ledobnak egy konténert öltöző gyanánt. Így majdnem minden csepp település fel tud állítani egy csapatot. És a konténerben van vécé? Kérdezi anyus reményteljes boci szemekkel, de mire a mondat végére ér, már tudja a választ. Megint övé a szende naiva szerepe, aki kockásra fagyva majd’ összehugyozza magát a semmi közepén. A vécé gyakran luxus, ismeri el K, viszont a legtöbb helyen árulnak forró kávét. Na, ez legalább már valami, örül anyus, mint bolond a csörgős sipkának. Az egyik negyed végén el is mennek venni egyet. Mire folytatódik a játék, már ők is újra csatlakoznak a többi szülőhöz a pálya szélén, hogy csoportosan nyomják tovább a rezgő csárdást az esőben.
Esemény van. Az egyik ír apuka elégedetlen a bírói ítélettel. A véleményét nem is rejti véka alá, némi trágársággal megfűszerezve bekiabál a pályára. Barátságos mérkőzés ide vagy oda, van, aki ezt is véresen komolyan veszi! A bíró, öreg bútordarab, nem jön zavarba. Sípjába fúj, s közli a mocskos szájú fickóval, hogy addig nem folytatódik a meccs, amíg ő el nem takarodik a pálya széléről. A vérmes apuka visszafröcsög, hogy ő nem holmi taknyos gyerek, akit csak úgy el lehet zavarni. Az edző menti meg a helyzetet, odaszalad az apukához, és szuper diplomataként megkéri, segítsen a csapatnak azzal, hogy arrébb megy. A fickó hátrál vagy 10-15 métert, de közben gyilkos tekintetét a bírón tartja. Mit gondol, mi ez itt, a BL döntő?
Anya! Visít a gyermek. Addig túrta a sarat, hogy beleragadt térdig, és most nem tud kimászni. Anyus abbahagyja a mozizást, átveszi emberünk papírpoharát, aki karjánál fogva húzza ki a gyermeket a latyakból. A gyermek szabadul, de a gumicsizma marad, ahol volt, szárán bugyog befelé a sártenger. Emberünk megcsúszik, mire kezéből a gyermek immár zoknis lábakkal újra bokáig süllyed a dagonyában. Hány negyed van még hátra?