A napokban lesz épp egy hónapja, hogy befejeződőtt az Európa Bajnokság.
Egy fantasztikus pár heten vagyunk túl, és olyan élményekkel lettünk gazdagabbak, amit a középkorú és fiatal korosztály még eddig nem tapasztalhatott meg.

Aki kicsit is rajong a fociért, valószínűleg az összes magyar meccset vissza tudja idézni.

Végre nem mint számkivetett néztük az EB-t és jobb híján egy általunk választott nemzetnek szurkoltunk. Nem, 2016-ban a saját csapatunkért szoríthattunk!
Mint külföldön élő magyar, remek érzés volt ír pub-okban válogatott meccset nézni, a sportkocsmák ablakain felfedezni a piros-fehér-zöld zászlót, kihúzott mellkassal magyar mezben feszíteni Dublin utcáin, vagy a megérdemelt gratulációkat fogadni az ír és más nemzetiségbeli cimboráktól, miután leoktattuk az osztrákokat 2:0-ra, vagy éppen az EB legjobb és legkiélezettebb meccsét játszottuk a későbbi torna győztes portugálokkal.

Igen, ezek azok az emlékek, amik míg élünk, velünk maradnak!

A magyar labdarúgás rengeteg kritikát kap(ott), hogy nem ér el kiemelkedő eredményeket. Tény, talán egy futball nemzet sem bukott akkorát, mint a miénk, ha a hajdani eredményekhez szabjuk a mércét.
Természetesen ezek a hangok némiképp elcsendesedtek az EB óta, de még így is akadnak bőven.

Az egyik leggyakoribb kritika: miért a labdarúgás kapja azt a rengeteg támogatást, miért nem pedig olyan sportok amik fényes sikereket értek el és amelyekben a világ élmezőnyében vagyunk, mint pl a vizilabda?
(Leszámítva még azt a felelőtlen és szűk látókörű szurkálódást, hogy miért nem kórházakra megy az a pénz…Ebbe most hadd ne menjek bele, mert ez egy külön blog posztot is megérne).
Itt jegyezném meg, nem lekicsinyíteni akarom a vizilabdásaink eredményeit, mert fantasztikus az, amiket elértek!
De bármennyire is vert le a víz és kaptam majdnem sorozatos szívrohamot 2013-ban, amikor a vizilabda világbajnokságon Barcelonában kivertük Montenegrót egy nagyon szoros fináléban, sajnos az örömön nem tudtam annyi emberrel osztozni.
Nem botlottam lépten-nyomon posztokba, hogy ezrek énekelnek a Körúton.
Nem hallottam a magyar szurkolók hangorkánját, ahogyan vonulnak Barcelona utcáin. (Nem úgy, mint Marseille-ben)
Több mint 10 éves Írországi kint lét után az egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány külföldivel lehetett volna ez közös téma.

De még egyszer leszögezem, nem a vizilabda ellen vagyok. Ugyanúgy említhetném a kézilabdát, kosárlabdát, teniszt, stb.

A tény az, hogy egyetlen sport sem villanyoz fel annyi embert és kap akkora figyelmet európai szinten, mint a labdarúgás.

Persze lehet ezen mérgelődni, csapkodni az asztalt, hogy nincs ez így rendjén, nem fair, de ez a valóság.
Hiába nyerünk világbajnokságot egy másik sportban, ha az még a közelébe sem ér annak, ha az EB-n meccset nyerünk a csoportkörben.

Ebből persze egyáltalán nem következik az, hogy a többi sporttól meg kell vonni a támogatást. Sőt!
Az egyedüli ok, amiért felhoztam ebben a cikkben, hogy megvédjem a magyar válogatottat és megköszönjem nekik, hogy végre megízlelhettük, milyen is az, amikor a saját országodnak szurkolsz egy olyan tornán, amelyet talán az egész világ – de legalábbis Európa – árgus szemekkel nyomon követ.

Tehát még egyszer: Szép volt fiúk!

Baráti szeretettel,
Madarász Viktor