Ahány ember, annyiféle a boldogság, de az mégis alapvető igényünk, hogy lakcímtől függetlenül otthon érezzük magunkat ott, ahol tanulunk, dolgozunk, gyereket nevelünk, eszünk, alszunk stb. Indulás előtt minden külföldre költöző hisz benne, hogy valahogy majd csak működni fog a nagy Egész, még ha a részletek az utazás elején határozottan homályosak is. Van egy mondás (Zorbász, a görög c. könyvben olvasható): „Táncoljunk Uram! A zene majdcsak megjön valahonnan!” Kezdetben hasonló szituációval kell szembesülnie annak, aki országot vált. Zene nélkül riszálunk, mint kacsa a jégen, és nem mindenki képes kivárni, hogy felcsendüljön végre a dal.

Hogy menjen a risza

Túl a nyelvismereten, ami nyilván megkönnyíti a kapcsolatteremtést, a munkavégzést és a hivatalos ügyintézést, elengedhetetlen a türelem és a rugalmasság. A türelem nemcsak mások felé, hanem sokkal inkább saját magunk felé, mert az új közegben lehet, nem találjuk olyan könnyen a ritmust, mint ahogy azt megálmodtuk. A rugalmasság pedig azért, hogy elviseljük az újabb és újabb ingereket, amelyek gyakran merőben eltérnek a korábbi tapasztalatainktól.
Egy másik tényező a kíváncsiság. Akiben csepp késztetés sincs, hogy megismerje a körülötte élő más nemzetiségű embereket vagy belekóstoljon egy másik kultúrába, az képtelen lesz beilleszkedni, s örökké csak bevándorló marad. Annak is meg kell élnie a hétköznapokat, aki csak rövid távú kiköltözést tervez. Lehet úgy is csinálni, hogy az ember felszögeli a magyar címert a szobája falára, és a helyiekkel csak akkor kommunikál, ha feltétlenül szükséges. Éveket lehet eltölteni ugyanott anélkül, hogy helybéli barátokat szereznénk, vagy minimálisan is belekóstolnánk a körülöttünk élők kultúrájába. Lehet így is élni. A kérdés, hogy minek. Kevésbé magyar az, aki bevallja, a legjobb cimborája egy lengyel, imádja az ír bárányhúst, rajong a francia filmekért és a hosszú combú svéd nők a gyengéi, de haptákba vágja magát, amikor a tévéből meghallja a magyar himnuszt, ami megint Hosszú Katinkáért  szól? A magyarságunk identitásunk része, és kicsit sem sérül attól, ha nyitottak vagyunk az új környezetünk nyújtotta lehetőségekre. Sőt!

Ha valaki úgy dönt, hogy nekivág, ne hagyja otthon a humorérzékét sem. Elengedhetetlen úti kellék, mint a fogkefe és az alsónemű. Még a legfelkészültebbeknek is számtalan lehetetlen helyzettel kell szembesülniük, amelyeket senki nem láthat előre. Kell a humorérzék, ha másfél órát késik a busz, hisztizik a gyereked, és még az eső is szakad rád. Kell a humorérzék, ha a villanyszerelő bambának néz, mert a két diplomád ellenére sem érted azt a dialektust, amit ő beszél. Kell a humorérzék, ha az eladó odahívja a lengyelül beszélő kollegát, hogy segítsen téged kiszolgálni, bár előtte egyértelműen a tudtára adtad, hogy magyar vagy (mellesleg egy szót sem értesz lengyelül). Végtelenségig lehetne folytatni a sort. Leginkább azért kell a humorérzék, mert semmi olyan könnyen nem dönti le két ember között az etnikai, nemzeti, kulturális stb. falakat, mint az együttnevetés. Kalapács és véső ez, ami segít, hogy itthon is otthon legyünk.

Boldog új évet, sok új élményt, vidámságot és kitartást kívánok minden Úton Lévőnek!