Születési évemet 1965-re tenném, rideg téli éjszakára szakadt a hó. Annak ellenére, hogy a városban katartikus állapotok uralkodtak. Az a pillanat idillinek tünt.
A pelyhek kecsesen mint a balerinák tánca, szállingóztak jobbra és balra. Sosem felejtem el azt az estét, leheletem volt az egyetlen társam és csak bámultam felfelé, gyönyörködtem. Holle anyó engem üdvözölt áldást eresztett reám.
Örökre megváltoztatta az életemet, azon az éjjelen. Őszintén megvallva annyi év távlatából, már egyáltalán nem bánom, sőt. Nem volt életem, nem tudtam ki vagyok, mit akarok. S ezt az erős depresszív érzést még tetézte az is, hogy nem voltak barátaim, se társam, se szeretőm. A legtöbb pillanatomban csak némaság vett körül, a saját gondolatom is elkerült. Szürkeség, élettelenség jellemzett. Magányos voltam, rettenetesen. Sikítozni tudtam volna, őrjöngeni de én végig jó kislány maradtam. Ahogyan azt a szüleim elvárták tőlem. Tűrtem és engedelmeskedtem, magamat sosem vettem figyelembe. És miért nem változtattam? Félelem az ismeretlentől, inkább a biztos rossz, önbecsülés hiány csúnyának ereztem magam. Az egész éves bókok a főnököm perverz viccelődéseiből teljesedtek ki. Ennyit a női önbecsülésemről. Aztán a sors megszánt és minden jóra fordult. Egy hideg téli éjszakán.
Későn végeztem a munkámmal, sétáltam haza a kietlen utcákon. Néhány ablakban karácsonyi díszek. Egyesek mennyire mániákusak, távoli még a kisded születésének ünneplése. Vagy csak pótcselekvés, ki tudja de érdekes. A Hold nagyon fényes, mint egy bross. A házak udvarán hóemberek, viccesek. Semmi rémület érzetem nem volt. Annál inkább gyermeki énem ünnepelt. Élveztem ahogy roppan a hó a talpam alatt. Esik a hó, mindent betakar. Ilyen itt Irországban még nem történt, sosem borult december fehérségben. A természet felveszi ünnepi ruháját. Elhessegette a zord szelet, ami itt állandó.
Mikor már -már egy rég nem érzett érzelmet ismertem volna fel magamban… Éles szúrást éreztem a lapockámban és éreztem a vérem melegét, folyt végig a hátamon. Nagyon, nagyon hideg lett. Aztán már csak annyira emlékszem, hogy a hópihék a szemhéjamon pihennek. Aztán semmi!
Édes kis dorombolás, az arcomnál, puha tappancsok gyenge érintését éreztem, csiklandozott a bajusz. Nem tudom, hogy meddig lehettem eszméletlen, de mire magamhoz tértem rettenetes éhség fogott el. Kipattantak a szemeim lesöpörtem a havat, ami koporsómul szolgált volna. Körülöttem új családom rengeteg fekete macska. Ezután kecsesen éles képességekkel rendelkezve, birtokba vettem Dublin városát. Új ember lettem. Kész voltam változni és fejlődni. Csak annyit vettem el a várostól, amennyire szükségem volt. Se többet se keveset. Rossz emberektől lopni különben is elvezett. A többi már história. És még mielőtt valaki megkérdezné a nevem, nem Macskanő. Nem, nem eszem macskakaját, kifejezettem utalom, viszont a Penne arrabiatáért ölni tudnék. És bőrszerkót sem viselek, Hollywood elcsépelt, de jól fizet. Batmannel a viszonyom futó volt, szolárium függő és egoista. A mi szerelmünk is úgy végződött, mint Ádám és Lilith kapcsolata a menyből a pokolba. Igen, ők is léteznek. De erről nem beszelnék Lilith igazi fúria.
És mi az élet titka? A humor hatásos eszköz mindenre. És a változások ahogy azt észrevetted, még ha elsőnek nem is, de jók.

Szeresd önmagad:
Miuá